Lugas - more patrio - Dedikált

Összefoglaló

A lexikon veretes szómagyarázata szerint a lugas boltosan összehajtott faágakból vagy szőlővesszőkből alakított ernyős hely. Ami a Czuczor-Fogarasi-féle ismerettárban nincs, nem lehet benne, a fogalomhoz társuló számos képzet és lírai allúzió lódítja meg s viszi túl a szó alapjelentésén Ambrus Lajos fantáziáját a Lugas bevezetőjében. A speciális tudnivalók és az önfeltárás közös hangján beszélő Lugas - Hattyúkép, poézis, stilizáció az eredeti tárgy személyes értelmezése mellett egyet-mást (igaz, csupán címszavakban) az esszéíró ars poeticájáról is elárul. Mert elég magától értetődő, hogy a lugasról írva a maga sajátos esszéképéről is vallomást tesz Ambrus, amikor így fogalmaz: "innét minden közelebb van; Ég is, Föld is, a fent és a lent is; mintha hegytetőn ülnénk, és könnyed mozdulattal begyűjtenénk [...] a horizontokat". A folytatásban pedig: a lugas, vagyis az esszé "köldöknézésem és önelemzésem; metafizika: gondolatok, képek és álmok hűvös paradicsoma. De a sajgó kíváncsiság is." Ambrus tehát úgy véli, az esszéíró az, aki körültekint, aki a dolgokat a hozzájuk illő nézőpontból szemléli; ez a helyretevés nála a tapasztalattól való távolodás és visszatérés játéka, amely például a Hetyei anziksz című írásban a kerek-perec kijelentett (de talán nem annyira komolyan vett) szándék - "mindössze némely személyes megfigyelésről beszélnék, és saját kamerámmal pásztáznék körbe" - ellenére is megvalósul. A szerző történetesen itt a népi-kisnemesi építészet hagyományán töprengve jut el a felismerésig, hogy "nem a külső történet az érdekes, sokkal inkább a fények és az árnyak aritmiái, a játék, a lélek belső élete". A kívüli miliő, a lelki délibábok és rejtett melankóliák hullámzanak a nemesberzsenyi Berzsenyi Lénárd emlékezetét fényesítő dolgozatban is; az olmützi kazamatában raboskodott Berzsenyi Lénárd (a magasabb katonai rangtól való óvakodása menti meg attól, hogy a tizennegyedik vértanú legyen Aradon) művészi program nélkül készült börtönképeiről elgondolkodtató figurák bukkannak elő: "ha képes vagyok - írja Ambrus - egy darab papír mögé valóságos, zajló életet képzelni - kész a mű". A tényeken, a tapasztalati valóságon átvillantott lelki tartalom emeli az egyszerű érdekesség fölé a szenvedelmes gyümölcsész Jókai vagy az érzéki gazdagság, az anekdota irodalmi bajnokaként ismert Eötvös Károly (a "Vajda") portréját. A külső-belső tájakról sokat tudó, nagy formátumú írótárs radikális igazmondását és tárgyilagosságát emeli ki két tételben a gyorskép Mészöly Miklósról. A kötet elementáris hatású, fájdalmasan szép esszénovellája, a Vadaskertben a műfaj klasszikus darabjait gyarapítja eggyel; a megvesszőzött, meggyalázott asszony történetében az önkény venne erőt az igazon, a tisztán: a hamis esküvést elutasító M. K.-né azonban a legszörnyűbb fizikai fájdalom közepette is arra gondol "egyszerűen és világosan, a magasból, hogy a földön moralitás nélkül nincs boldogság". Ennek a tán sokak szemében divatjamúlt moralitásnak a javíthatatlanja Ambrus Lajos. Azt, ami szép vagy rút vagy átmenet a kettő közt, könnyebb kipengetni a lanton, megfesteni a vásznon, kifaragni a kőből, ha a művész erkölcs nélkül, pusztán az instrumentumaival dolgozik. Nem véletlen, hogy Ambrus azokat az alkotókat veszi észre - Berzsenyi Dánieltől, Bolyai Farkastól Bartek Péterig és Somogyi Győzőig -, akiknél egy tő: erkölcs és esztétikum. Az embernek és faművesnek egyaránt nagyszerű Babó Andrásra emlékező sorok is e két törzsfogalom fényében tágítják a helyi értéket egyetemessé: "ahogy felidézem barátom ködalakját, aki a becsület és a hűség megtestesülése volt, s akitől elfogadtam az állításokat: [...] nyíltszívűség, barátság, férfiasság, egyebek, akkor azt is gondoltam, néha vihetjük a reményt is - hogy érdemes élni". Kelemen Lajos