Gaál Mózes

GAAL MÓZES HALÁLÁRA II. Török Sophie Egyik napilapban, két nagy arckép alatt, (melyek egy vendéglős autokaramboljának könnyen sebesült hőseit mutatják be) szerényen húzódott meg a kis napihír Gaal Mózes haláláról. Pedig Gaal Mózes több volt, mint amennyire a halálát jelentő közömbös kis hír értékelte. Neve nemcsak a legjobb ifjúsági írót és a kíváló pedagógust jelenti. Amivel leginkább kivált és különbözött az emberektől, a varázs, egyéniségében rejlett. A szeretetreméltóság utánozhatatlan tudományát birta, ahol megjelent, az arcok felderültek, s pár percre legalább mindenki merített magának is abból a szelíd, meleg mosolyból, mely Mózsi bácsi arcán oly otthonos volt. Sohsem hallottam, hogy valaki haragudott volna rá, sohsem hallottam róla egyetlen rossz szót, ilyen embert többet nem ismerek. Mindenki szerette, - de még életében tökéletesen el is feledték. Talán három éve, hogy nyugalomba vonult, de a régvárt nyugalom nem lett a tervezett békés munka szép ideje, csak olyan öreguras vegetálás, kicsi séták szűrt fényben, könnyű étel, könnyű alvás, s valami könnyű félálom ébrenlétben is. Távolról még együttérzett tervekkel és emberekkel, akiket szeretett, de örök mosolya is ködös volt, mint emlékezete, öregség és bánat homályosították el előtte az életet. Gaal Mózes nagyapa volt, a szimbólikus nagyapa, mindenkié; nem a szirupszavú, álszakállas, hanem az igazi, ahogy gyermekálmunk rajzolja. De élete nagy szerepében az unokát elrabolta tőle a sors. S milyen tragikus nagyapa volt Gaal Mózes, ahogy élete alkonyán egyedül maradt, sorban temetve el kedveseit, feleségét, egyetlen fiát, s félév mulva az utolsó legkedvesebbet is, kicsi unokáját, kinek fényképeivel volt tömve zsebe, s lényével egész szíve. Nem láttam még szomorúbb öregséget, s a kedves ködös mosoly több fájdalmat rejtett, mint amennyivel ez a szelíd derűre szánt élet megbírkózhatott volna. Ahogy fiának írói tehetségén csüggött, ez több volt apai büszkeségnél. Ifjúkora nagy terveit látta felnőni az utódban, mindent, mihez az ő ereje és ideje kevésnek bizonyult. De ifjabb Gaal Mózes nem született szerencsés csillag alatt, a közönség nem figyelt rá, a kritika érdemetlen szigorral sujtotta. Egyik színdarabjának balsikerű bemutatója után egy kávéházban láttam szegény Mózsi bácsit, oly letört volt, s oly keserű, amilyenre képesnek sem hittem, mint akiben az élet értelmét törték össze. Fia halála után még visszatért irodalmi álmaihoz, sokáig készült megalkotni a felnőttek számára való «nagy művet», bizalmas barátai előtt többször beszélt arról, hogy ő lesz majd a magyar Dickens. Majd... majd... a nyugalom nagyszerű éveiben! De a nyugalom későn jött, s nyugdíjbavonulása csak új fájdalom lett, az utolsó szálak szakadtak el, melyek még a tevékeny élethez kapcsolták. Tollat nem vett többé kezébe, a nagy művet nem írta meg. Nem tudta már megírni, vagy nem is volt már érdemes... S mert mást, többet s nagyobbat akart alkotni, ifjúsági regényeit, melyeket gyermekkorunkban annyi gyönyörűséggel olvastunk, nem tartotta nagyon sokra, csak bólogatott a dícséretre, hiúságát nem érintette ilyesmi. Babits Mihálytól hallottam, hogy mikor Gaal Mózes mint fiatal vidéki tanárt maga mellé hozta őt a fővárosba, a megismerkedésnél örömmel emlékezett, hogy Gaal Mózes egyik regénye ifjúkorának legkedvesebb olvasmánya volt. - Hát, fiam, azt nem én írtam, hanem Benedek Elek - mondta Mózsi bácsi helyreigazítóan, de minden harag nélkül. Az eset legkevésbé sem zavarta jóindulatát a fiatal költőtanárral szemben, akit szárnya alá vett. A háború nehéz éveiben atyai szeretettel s férfias bátorsággal állt ki pártfogoltjáért üldözések és intrikák rossz viharai közt. Akit ő szeretett, úgy szerette bölcsen, s rendíthetetlenül, mint gyermekét, s ha viszontlátta, évek szüneteivel is, utcán vagy színházban, úgy ölelte meg lelkes szeretettel, s csókolta arcát kétoldalt, mint kis iskolásfiúét. Nem volt nagyképű protektor, sem viszontszolgálatra beállított szívességtevő, kérés nélkül is elintézte annak ügyét, aki közelállt szívéhez. Így vagyok még én is hálával adósa, egy kis rokonom iskoladolgát segítette jó útra élete utolsó, fáradt évében. A tavalyelőtti nyarat még itt töltötte Esztergomban. Szeretett idejönni, ahova eddig is eljárt minden évben hivatalosan, a vizsgák idején. Sokat ült a strand sétányán, nézve a fürdőzők vídámságát, vagy a főtérre néző kávéházban uzsonnakávé mellett, ismerős tanárok közt, akikkel még annyi mindenről tudott beszélgetni a sötétedő, foszló világban. A tanárok közt otthon érezte magát, ő maga is tanár volt, azaz nevelő, s a tanárok számos anekdotát tudnak nevelő bölcsességéről. Itt mesélik, hogy mikor Mózsi bácsi egyszer egy tanterembe lépett, egyik gyerek éppen a sarokban térdelt. Miért térdel ez a gyerek? - kérdi. - Mert nem figyelt - felelték. Na és most figyel? - kérdezte Mózsi bácsi szelíd és bölcs iróniával, mert szívében több pedagógiai tudás lakott, mint sok régi és új elméletekben. Az utolsó időben már nemcsak fáradt volt, hanem beteges is. Júniusban Parádon üdült, de váratlanul hazakívánkozott. - Nem akarok itt meghalni, - mondta feleségének, ki anyás és vidám gyengédséggel ápolta őt, s még a szellőtől is óvta, mint törékeny gyermeket. De halála előtti napokban még látták az utcán. Harca az elmulással rövid volt, s oly szelíd, mint élete. Oly jó volt, oly kedves, s egészen nemes matériából való, s a biztos erények mellett kicsi hibákat sem rejtett. Szelíd vágyai, szerény céljai s egész gyengéd élete nem érdemelték e kemény és sötét sorsot. Gaal Mózesre gondolva sokszor eszembe jut Gellért Oszkárnak egyik verse: A teremtés rendje nem az, hogy a vének Temessék fiaikat! (Forrás: Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · GAAL MÓZES HALÁLÁRA)