Szabadság a hó alatt vagy a zöld könyv

Összefoglaló

1878-ban írta Jókai e regényét, tehát abban az évtizedben, melyet az irodalomtörténet munkássága kiteljesedéseként tart számon, hiszen ekkor született legemlékezetesebb regényeinek többsége. A Szabadság a hó alatt mégis mostoha fogadtatásban részesült. Kortárs bírálói ugyanúgy, mint majd egy évszázaddal későbbi tanulmányírók (a mi kortársaink) a történelmi hitelességet hiányolták és hiányolják elsősorban, hogy tudniillik az 1824-25-ös szentpétervári felkelés nem olyan volt, mint Jókai megírta, Sándor cár, akit Jókai - véres történelmi szerepe hangoztatása ellenére - nagylelkű, rokonszenvesen szenvedő magánembernek ábrázolt - nem olyan volt, hogy Puskin, akit bonyolult szerelmi ügyek között lavírozó figura bőrébe bújtatott, ámbár a szabadság költőjeként épp ő mutatott be elsőnek (s ezáltal Puskin magyarországi kultuszában igen nagy szerepet játszott) - nem olyan volt, Zeneida, a finn énekesnő, aki "dekabrista Baradlayné" voltaképpen, és Jókainak egyetlen rossz szava sincs róla, noha még legrokonszenvesebb, férfihősei közül is ki gyáva, ki ámokfutó, ki illúziók rabja, nem olyan volt, hisz földi lény nem is lehet oly szép, tehetséges, okos, nagyvonalú, bölcs, szenvedélyes, fegyelmezett, megingathatatlan. De hát valami csak olyan volt Oroszországban, ha még a regény német fordítását közlő pozsonyi folyóirat számait is elkobozták?!... A rabság lehetett olyan, a szabadság utáni sóvárgás lehetett olyan, az érte küzdők személyesítése lehetett olyan a regénybeli Oroszországban, mint a történelmiben. S ez legalább annyira a Szabadság a hó alatt mellett tanúskodik, mint az, hogy Angliában és az Egyesült Államokban nagyon népszerű lett, még a húszas években is a legjobb történelmi regények között emlegetik, élvezve iróniáját, humorát. Ami pedig a romantika a túlzásait illeti, idézzük fel Sőtér István megállapításait: ahhoz, hogy Jókai felmagasztalhassa a dekabristákat, egyrészt "tragikus hősökké" kellett formálnia őket, másrészt "mentesíteni kellett elgondolásaikat mindenfajta forradalmiságtól". Az író forradalomtól idegenkedő kora elé - forradalomtól idegenkedő szabadsághősöket állított, "liberális kortársai elé - népben nem bízó Ghedimineket". Épp ezért a történelmi konfliktus helyét elfoglalta a bonyodalom, a fordulatos regényesség. Ám ezt a "fogyatékosságot" az olvasók meg szokták bocsátani.