A negyedik nemzedék és ami utána következik (Szekfű Gyula és a magyar történetírás a 20. század első felében)

Összefoglaló

"Vajon ki és hol, mely nyilvánosság előtt beszélt Rákóczi-könyvem óta barátságosan írásműveimről? [] Senki sem tartja érdemesnek komolyan foglalkozni azzal, amit mégis én hoztam ki: a barokk-korral, a rendi nacionalizmussal, a törökkorbeli és azt követő nemzetiségi viszonyokkal, mindenkinek elég az, hogy ez vagy az nem tetszik könyveimben." - (Szekfű Gyula, 1933) A fenti sorokat Szekfű Gyula a legbefolyásosabb magyar történészként vetette papírra. Angyal Dávidnak írt soraiból mégis elkeseredettség hangzik. Megítélése hasonlóképp mindmáig szélsőséges: hangosan dicsőítik vagy éppen súlyos kifogásokkal illetik termékeny munkásságát. Ugyanakkor a 16-20. század közötti magyar múltat kutató historikusok kikerülhetetlenül kénytelenek szembesülni műveivel. Rendkívüli hatása tehát napjainkig él. Jelen tanulmánygyűjtemény szerzőinek többsége úgy véli: Szekfű Gyulának a legkiválóbb, legmeghatározóbb magyar történetírók között a helye (ha nem ő a legnagyobb). Rendkívüli tudását, forrásismeretét, írásművészetét és formaalkotó képességét ma is vitathatatlanul el kell ismerni. Vitatkozni, beszélni, írni kell róla és ez még sokáig feladatunk marad.