A hopik könyve

Összefoglaló

„… egy történelem előtti kultúra segítségével így jutottam el, helyesebben, érkeztem vissza oda, ahová mindig is vágytam: tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszméletemben, idegeimben, mozdulataimban örökre elraktározott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon történelemelőttiségemhez. És így ébredtem rá arra is, hogy újabb verseim közvetlenül a hopikról beszélnek ugyan, de közvetve arról a közösségről szólnak, amelynek eleim tagjai voltak, és amelynek gyermekkorom végéig tagja voltam magam is.[…] Hol a határ a két kultúra között? Nem tudom. De talán-talán nem is fontos. Csak azt tudom, hogy szeretném, ha nem volna határ. Ha egybemosódna a kettő. Ha az ottból itt, a régmúltból közelmúlt, a fennsíkos arizonai sivatagból – ott különben sosem jártam – dimbes-dombos Mátrán túli táj, ha a hopi földművesből magyar paraszt lenne és viszont. Magából Oraibiból, ebből a valóságos és jelképes faluból pedig Szajla, ahol születtem, és amely nélkül számomra Oraibi elképzelhetetlen. Szeretném pedig azért, mert úgy látom, hogy a különbözőségek ellenére mind anyagi, mind szellemi tekintetben egységes a világ, és ez az egységesség bennünk ölt testet, bármely pontján élvezzük vagy szenvedjük is azt a megismételhetetlen, egyszeri és rövid földi valamit, aminek közönségesen és egyszerűen élet a neve.” Oravecz Imre „A hopik könyve (1983), jóllehet nem előzmények nélkül, mégis jelentős változást mutat Oravecz költészetében. A könyv egy sosóni pueblo indiántörzs világképét, a természethez kötődő nyelvi gondolkodását imitálja. A személytelenség nyelvét a természet egyetemessége olyan szubjektivitással tölti föl, amelynek semmi köze az emberi egyéniséghez. A nyelv az emberi egyediséget mértéktelenül meghaladó személyességgel kerül kapcsolatba, ami az európai humán kultúrát ismét kapcsolatba hozza erőszakosan felejtésre ítélt kultikus előzményeivel. […] Oravecz későbbi művei, elsősorban a Halászóember szempontjából nyilvánvalónak látszik, hogy A hopik könyvének tétje a világban való elveszített otthonosság, illetve az otthonosság ideológiák nélküli nyelvének visszaszerzése volt.” Schein Gábor