Az ember társas lény, ősidőktől fogva megpróbálja elkerüli az elszigeteltséget, ezért kommunikál társaival. Az ember által kibocsátott hangok egyre inkább artikulálttá váltak, szavakba, majd nyelvrendszerbe szerveződve segítették egymás megértését. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy a szavak sohasem bizonyultak elégségesnek, a verbális kommunikációt kezdetektől fogva gesztusok kísérték, amelyek kultúrától függően lehetnek többé-kevésbé jól artikuláltak. Azt is érdemes végiggondolni, hogy a szövegalapú kommunikációt megelőzte a képalapú kommunikáció. Kis túlzással ezt figuratív művészetnek is nevezhetjük. Mindenki hallott már az ősember által készített barlangrajzokról, sziklákra vésett ábrákról, majd ezek továbbfejlesztett és kifinomult változatáról, a reneszánsz stílusban készített festményekről, szobrokról (amelyek igyekeztek hűen tükrözni a valóságot), végül a fényképészetről és a filmről. Valószínűleg csak kevesen vannak tisztában azzal, hogy a kábelrendszeren történő kommunikáció ugyanezt az utat járta be. Gondoljunk csak a távíró feltalálására: kevesek számára érthető hangokon keresztül rövid időn belül nagy távolságokra lehetett kommunikálni, de nem értük be ennyivel. A telefon már az emberi hangot továbbította, ezért mindenki előtt megnyílt a lehetőség használatára. A telefon feltalálása után már nem kellett sokat várni, és megjelent a telex, amit azonban hamarosan felváltott a telefax, amelyen nemcsak szöveget, hanem képeket is lehetett küldeni.