Heltai Jenő alkotásai és vallomásai tükrében

Összefoglaló

Első verseskötete, a Modern Dalok a múlt század végén jelent meg, utolsó, búcsúverse 1957-es keltezésű. A két dátum között egy sokműfajú alkotó és jelentős kultúrpolitikus egymástól elválaszthatatlanul egységes, csaknem áttekinthetetlen méretű életműve teljesedett ki. „Ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy emberekkel, becsületesekkel és csalókkal, szép és gonosz nőkkel… s mindebből talán egy-egy figurát tudok csak megvilágítani…” – írja öregkori vallomásában, szerényen elhallgatva, hogy ő teremti meg a magyar kabaréköltészetet, hogy Kató-verseivel új korszak kezdődik irodalmunkban, hogy novelláinak legszebb darabjai a műfaj hazai legjobb remekei közé tartoznak, hogy regényeiben a bohémvilág, a balkáni uralkodók kisszerű machiavellizmusának ábrázolásával utat mutat a magyar persziflázs-regénynek, hogy egyike legsikeresebb színpadi szerzőinknek, aki az újromantikus versesjátékokat új életerővel töltötte meg, s A néma leventé-vel ma is, most is telt házat teremt színházainkban. Az izgatottan úttörő, folytonosan kezdeményező Heltainak a költők között sajátos helyet jelöl ki az, hogy biztonságosan csevegő újságíró és novellista, a novellistának viszont bravúros hátteret ad, hogy gyakorlott drámaíró, és mindehhez az esztétikai erényhez járul egy ritka és fontos etikai erény: Heltai bármit írt, átsüt rajta az emberi jóság. A Heltai-életmű sokfélesége más-más műfajban más-más jelentőségű. Hogy művei végtelenjében mi az irodalomtörténeti jelentőségű és mi a kiemelkedő rangos írás, azt keresi-kutatja Hegedüs Géza e kötetben oknyomozó lendülettel, értő, irodalomtörténészi lélekkel és a hiátusokat is kitölteni tudó, a mögöttes világ sugárzását is fogékonyan érző írói szívvel.