Emlékiratok könyve 1-3.

Összefoglaló

Könyvének születéséről ezt írta a szerző: „Ezerkilencszázhetvenhárom őszén Berlinből Rostockba, majd onnan Warnemündébe utaztam. Az égvilágon semmi dolgom nem volt se itt, se ott. Nem ismertem senkit, engem sem ismert senki. A tengert akartam látni, s a kedélytelenül új szállodadoboz tizedik emeletéről néztem a tengert. és semmi más nem foglalkoztatott jobban, mint a saját életem kioltásának gondolata. Mivel azonban se magamat megölni, se meghalni nem tudtam, dolgozni kellett. A munka azt jelentette, hogy sima, biztos, nyugodt mondatokat írok félájult állapotban, olyan mondatokat, melyeknek se értelme, se józan interpunkciói nem közvetítenek semmit valóságos érzelmeimből, s így megint csak ott állt előttem a sürgető gondolat, hogy meg kell gyilkolnom magam. A szorongás csomókat, rögöket képez a torokban és a gyomorban; csomókat és rögöket köptem kijelentő módban. Egymás mellé rendelt kijelentéseim viszont olyan testet adtak a szövegnek, mely immár nem a jótanuló automatizmusával alkalmazott központozástól nyerte el alakját és belső, gondolkodói szerkezetét, hanem a mellérendelés módjától, és ritmusától. A megtalált zene borzongatóan vad és egyáltalán nem hiteltelen képzettársításokra ragadott. Mégis, mintha csupán a hangomat tornáztattam volna, igaz, sajátos skálán. Elbeszélői modorommal kapcsolatos gondjaim életemnek ebben a szakszában tematikus kérdésekké váltak. Rájöttem, hgoy leplezetlen énemet a démonok gondosan eltakarják, s csak akkor húzzák el kezüket kicsit, ha a haláltól való félelmemben a képzeletemre bízom magam. Egy szó fogalmazódott, illetve hívódott le bennem: emlékiratok. Emléiratokat fogok írni. Több ember időben némiképpen eltolt, párhuzamos emlékiratát. Kicsit úgy, ahogyan Plutarkhosz az életrajzokat. És ez a több ember mind én lehetnék, anélkül, hogy én lennék. Így értem el egy formához, amelybe úgy éreztem, beleférhetek. Képzeletem nekilendült. Figurák, arcok, testek, gesztusok, ruhák áradtak rám összes szavukkall és szagukkal. Végtelenül gazdag lettem, dúskáltam földi javaimban. Két év telt el a warnemündeni séta óta. Akkoriban egy lakótelepi ház nyolcadik emeletén laktunk, s velünk átellenben építeni kezdtek egy hasonló betonmonstrumot. Éjjel és nappal, vibrátorokkal, keverőkkel, dömperekkel és toronydarukkal. Gondolom, ilyen lehet a pokol zaja. Furcsa módon, mégis ebben a pokoli építkezési lármában született meg bennem az elhatározás, fölálltam, leültem az asztalomhoz. Amikor a regényemet írni kezdtem, s attól kezdve mindig, tíz éven át, arra kértem igazán a legforróbb fohásszal az Istent, hogy soha ne engedjen egyetlen mondatot se fölülről leszúrnom. Szent Györgyre kellett gondolnom, amint gyönyörű ágaskodással, fölülről a sárkányba döf. Ne így. Ezt kértem.” Tizenegy évig írta Nádas Péter ezt a regényt, mely három emlékiratból forr eggyé. Ideje a jelen, az ötvenes évek és a századforduló. A könyvben szereplő három emlékíróból kettő író. Író a mindvégig névtelen, regényén dolgozó főhős, és író a születő regény főszereplője is: német író, Thomas Thoenissen. A harmadik emlékíró „akkor jut szóhoz”, amikor a másik kettőnek „tragikus hirtelenséggel” félbe kell szakítania emlékezését. Akár a múlt század nagy regényei: lebilincselően izgalmas, forró olvasmány az Emlékiratok könyve. De a rálátás a jelené. Hőseinek a groteszkül kegyetlen történelemtől és belső világuktól meggyötört történetében századunk érzelmi-érzéki enciklopédiáját írta meg Nádas Péter. "Kellemes kötelességemnek teszek eleget, ha kijelentem, hogy nem a saját emlékirataimat írtam meg. Senkit nem szeretnék fölöslegesen megtéveszteni. Regényt írtam, több ember, időben némiképpen eltolt, párhuzamos emlékiratát beszéltem el. Mindazon valóságosnak tetsző helyszín, név, esemény és helyzet, ami a történetben előfordul, nem mondható tehát valóságosnak, hanem a regényes írói szándék és az óvatos képzelet terméke. Amennyiben valaki mégis magára ismerne, vagy – Isten ne adja! – bármilyen esemény, név, helyzet fedne egy valódit, akkor az csak a fatális véletlen műve lehet, s ebben a tekintetben – ha más tekintetben nem is – kénytelen vagyok minden felelősséget elhárítani.