A kerítés túloldala

Nagy Kriszta Léna könyve egy igazi citromos kosárka, érzésekből és gondolatokból, betűkből és a betűk mögötti csendből. Olyan lágy, olyan kidolgozott, olyan íves és olyan könnyedén krémes és omlós, miközben karakteresen önmaga és nem más, karakteresen önálló írói stílus és világlátás, nézet és érzet. A kerítés túloldalában kopognak a rövid mondatok, és ahogyan a főhös oldódni kezd a saját létezésében, úgy nyúlnak és válnak ölelővé a történettel párhuzamosan. Nagy Kriszta Léna lírai prózája magába szippant, és miközben dramaturgiai kíméletlenséggel tartja fenn a feszültséget, egy szép íven érkezik meg az olvasó az önfeledt azonosulásba. Miközben a lelkünkben és a történetben tett utazásban kalandozunk, a budapesti képek és az évszakok fényeinek, illatainak, hangjainak megmutatása tű pontos, ami még inkább lehetővé teszi, hogy mindent éppen olyannak képzelhessünk el, amilyennek az író látta a billentyűzet fölött. A sorok között finoman szivárog be a 2020-as évek eleji pandémia okozta felfordulás vibrálása és egyedülléttel szőtt távolsága, de a huszadik század világháborús és azt követő időszak okozta széttépettsége is, miközben a főhös világa egy apró, Dunához közeli kis terasz kerítésén innen és túl válik tapinthatóan, hétköznapian széppé. Nagy Kriszta szemüvegén át nem csupán egy pusztítóan magányos kislány és saját személyiségének, nőiségének, identitásának hazatérése rajzolódik ki, hanem azoké a kapcsolatoké is, amelyeknek sokszínűsége, titokzatossága és beteljesülése teszi édessé ezt a csodálatos citromos süteményt.